Remény-sugarak [antikvár]

Részlet: Találkozás a csalódások útján Az emmauszi úton csalódottan kullogó tanítványok tükörként állnak a 21. század embere előtt, hiszen hozzájuk hasonlóan ő is gyakran légvárakat épít hittel, vallással, Istennel kapcsolatban. Sokszor szinte követeli, hogy a körülötte lévő dolgok saját elképzelései szerint történjenek. Szívesen látna egy olyan egyházat - Krisztus Egyházát -, amely mint hatalmas világszervezet áll előtte, megfelelő hatalommal és erővel, és ebben az erőben szívesen megtapasztalná a biztonságot és a békét. De ha szembesül a ténnyel, hogy valójában alig akad hívő, aki ennek a magasztos elvárásnak a teljesítésére alkalmas lenne, kétségbe esik, feladja elvárásait és menekül környezetétől, önmagától - a lényeg, hogy minél távolabb attól a helytől, valóságtól, ahol elvesztette reményét, ahol minden értelmetlenné vált. Kedvetlenül int egyet, és végső elkeseredésében kimondja: „Pedig mi azt hittük ". Csalódás Hányan és hányan hagyják abba tanulmányaikat, a megkezdett élethivatást, mondván: „csalódtam". A csalódott emberek száma egyre nő - csalódás a tanárban, iskolában, családban, házastársban, gyermekben Csalódás Az emmauszi tanítványok hasonló csalódás részesei lehettek. Jézustól egyfajta politikai megváltást vártak, ami elhozza Izrael szabadságát: győzelmet, uralmat. S amikor gyakran mi is csalódottan haladunk, menekülünk életünk útján - mint a félelemmel töltött tanítványok Jeruzsálemből -, találkozunk azzal az emberrel, aki észrevétlenül figyeli csalódásainkat, meneküléseinket, és alkalmas időben megnyitja számunkra az írásokat és megtöri a Kenyeret. Ez a titokzatos személy, aki a csalódott ember mellé mer állni, nem más, mint a pap. Eletünk útján meUénk áU, hogy az írás szavai által meggyőzzön: Krisztusnak is szenvednie, csalódnia kellett, „hogy bemehessen dicsőségébe", és, hogy számunkra sincs más út. Eszünkbe juttatja, hogy Jézus nem uralkodni jött, hanem szolgálni, nem egy hatalomra törő világszervezetet akart megalapítani, hanem a szeretet egyházát. Krisztus szolgájaként mellénk áU a csalódások útján, hogy kieszközölje számunkra az írás szavain keresztül és a kenyértörés által a Feltámadottal való vigasztaló, reményt adó találkozást, hogy a mi szívünk is lángolni tudjon. Az emmauszi tanítványok elkeseredettsége Jézus Krisztus által vált élő hitté. „Lángolt a szívük", így mentek vissza Jeruzsálembe, hogy hírül adják a többieknek: „Láttuk az Urat!". Meg keU tanulnunk visszatérni arra a helyre, állapotba, amelytől csalódásaink miatt oly gyakran menekülünk, ahonnan távolodni akarunk. Csalódásaink útja csak így válhat újra az ígéretek helyszínévé.