Zónázó [antikvár]

"Vonatos lettem. Nem voltam mindig az. Buszos voltam, villamosos, metrós. De leginkább gyalogos. Most vonatos vagyok leginkább. Legszívesebben. Az való nekem, a vonat. Nem kell figyelni az útra, nem kell mindig várni valami váratlanra, nem kell számítani valami kiszámíthatatlanra, nem kell gondolni folyton valami elképzelhetetlenre. S vonaton nagyon sokféle dolgot lehet csinálni. Lehet például nézegetni kifele. Minden érdekes, miért pont az nem lenne az. Kinézni. Nézni a dolgok végét. Mert a vasútnál a dolgoknak a vége van leginkább. Út vége, kert vége, város, falu vége. A vasútnál véget érnek a dolgok. Ezt lehet nézni a vonatból. A véget. De lehet, persze mást is: erdőt, mezőt, falut, várost, házat, villát, gyárat, vásárteret. De lehet olvasni is a vonaton, persze. Lehet nézni a házakat, és tudni már kilakta azokat egykor. Lehet elnézni a házak felett, és tudni, mit takarnak azok el. Lehet nézni a hegyet, a dombot, és tudni mi van azok mögött. És lehet diskurálni is." Az ebben a könyvben lévő írásokat, történeteket, párbeszédeket, tárcákat egy dolog köti össze: a vonat. A szerző vonatos ember, hetente többször kapaszkodott fel a szerelvényre. A kupéban aztán nézegetett, figyelt, spekulált, szóba elegyedett, diskurált, olvasott, emlékezett, vagy esetleg csak bámészkodott az ablakon kifelé. A vonatozás közben szerzett élményeit szövegszerkesztőbe vetette aztán, és beküldi lapjához, amely megjelentette íz írásokat – előbb az újság hasábjain, majd most egybegyűjtve könyvben is.