Volt egyszer egy varrodám [antikvár]

Az életemet a kezdetektől úgy képzeltem el, mint egy ragyogó, tengerparti sétányt, amelyen velem tarthat bárki. Szerencsére sokan akartak. Azonban hamar sötétedni kezdett az út, amint kiderült, hogy nem csupán céltalanul bolyongunk majd a felhőtlen ég alatt, és élvezzük a végtelennek hitt, boldog napokat, hanem tennünk kell azért, hogy a fény továbbra is ragyogjon fölöttünk. A munkánk által létrehozott energiával mi tápláljuk, ami ránk visszavetül, hogy a napfényt nem kapjuk, hanem mi hozzuk létre. Hogy nem elég a tűz körül táncolni, arra rakni is kell, és amit rárakunk, azt sem kapjuk, hanem verítékezve vágjuk ki, gyűjtjük össze és hordjuk oda. Mindannyian! Nincsenek csak a tűz körül táncolók és csak azok, akik görnyedve hozzák a tűzrevalót, és nincsenek csak a napfényben fürdőzők, míg mások majd éltetik nekik a vakító ragyogást. Azonban legtöbben győzködtek, hogy ők csak örülni akartak. Hiába mondtam nekik, hogy minden örömnek ára van, és az igazakért előre kell fizetni, munkával, a hamisakért pedig utólag, de akkor már sokkal nagyobb árat, és nem munkával, hanem egy eltékozolt élettel. 7