Visszhang [antikvár]

Részlet a könyvből: Csak a csillagok és néhány ember tudta még, hogy tavasz van és az egészben ez volt a szép. Erzsébet kiszállt a kocsiból, a professzor követte, szótlanul mentek a házig. A Duna felől nedvesen és édesen fújdogált a szél és ahogy a fák a sziget partján belerajzolódtak a világosviola égbe, sok mindenért megvigasztalták az embert. Bár erre nekik semmi szükségük nem volt, egy cseppet sem voltak szomorúak. Ahhoz, hogy az ember egy ilyen titokzatos tavaszban szomorú legyen, szerelmesnek, vagy fiatalnak kell lennie. A professzor nem volt fiatal és Erzsébet nem volt szerelmes. - Este visszajövök magáért - szólt a professzor a kapuban s mégegyszer megfogta Erzsébet kezét. Az asszony szembefordult vele, nyugodtan nézett rá. Már megszokta az arcát. Ez nem volt könnyű dolog, egyetlen érzésnek született és azt hitte, hogy egyetlen érzést ismerve hal is meg. A professzornak nem volt profeszszor-arca, de olyan arca sem volt, mint amilyent Erzsébet nagy érzése viselt. Ezzel az arccal lehetett volna versenyistálló-tulajdonos, bankigazgató, vagy világotjáró baritonista. Szóval olyan ember, aki valaki, de nem látszik meg rajta, hogy mi.