Visszafojtott lélegzet [antikvár]

Hat hónappal ezelőtt halott voltam. Szívem nem dobbant. Lélegzet nem jutott át az ajkamon. Mindennek vége volt, meghaltam. Nem könnyű a nemlétre gondolni, mármint arra, hogy én egyáltalán nem léteztem - bár az utóbbi években rengeteget dolgoztam azon, hogy teljesen feledhető legyek. Ezért úgy döntöttem, hogy egyáltalán nem gondolok erre. A terapeutám megkért, hogy ebben a naplóban írjam le a gondolataimat és az érzéseimet. Hónapokig halogattam, nem akartam teljesíteni ezt a feladatot, aztán úgy gondoltam, egyszer ki kellene próbálnom, akkor talán végre tudnék egy kicsit aludni. Ebben kételkedem, de bármit kipróbálnék, hogy végre álom jöjjön a szememre. Igazából nem emlékszem, mi történt tegnap éjjel. Csak halvány villanások jutnak eszembe és pánik, félelmetes pillanatok a rémálmomból, de a részleteket képtelen vagyok felidézni. És nem is igazán akarom kitölteni a hézagokat. Kórházi ágyon ébredtem, alig tudtam beszélni, nyakamon sötét foltok látszottak. Csuklóimon kötés védte a felhorzsolt bőrt. Kificamodott vállamat valami heveder tartotta, bokámat a rekonstrukciós műtét után gipszbe tették. Nem tudom, min mentem keresztül, hogy ilyen állapotba kerültem. Csak az érdekel, hogy lélegzem.