Virrasztó Jenő álmai [antikvár]

PROLOGUS Ősszel kezdődik minden. Virrasztó Jenő lábait öreg kéregpapucsába dugta. Szomorú bizsergést érzett a levegőben. Soha nem volt ennyire levert. Múlásszaga volt a szobának, és a kert is úgy hívta, mintha halálhírt akarna súgni. Virrasztó fölkelt, fűvel mosdott, megnyitotta zsalugátereit, hűvös fényben gondolkodott. Aztán kiment a kertbe, és a kéklő málnabokrok között álldogálva így szólt: „Mindenki birtokol körülöttem, legyen hát enyém a vesztés. Mindenki halmoz körülöttem, legyen hát enyém a fogyatkozás. Mindenki mindent akar körülöttem, legyen hát enyém a Semmi." Fogalma sem volt, miért tart patetikus beszédet a klorofillnak, de érezte, hogy valami történt. Talán éppen azért mondta ezt, mert valami történt? Képtelen volt rá, hogy utánamenjen annak, amit mondott. Pontosabban: csak arra volt képes, hogy utána menjen. Hogy kövesse a hangulatot, amelyet sehogy sem tud megelőzni, és az érzést, amelynek szavak a körvonalai. De miféle lét tölti ki majd ezt a sziluettet? Egy zengőlégy állt meg előtte a levegőben, és a szemébe nézett. Virrasztó, ahogy szokta, kinyújtotta mutatóujját az apró helikopternek. Az zúgva forgolódott a levegőben, majd landolt a felkínált kilátóhelyen. í'i'