Virágok esztendeje [antikvár]

PROLÓGUS Valamikor 2015-ben került a kezembe egykori kéziratom, amikor az 1992-ben írt Adalékok a Rákosi-korszak diplomáciatörténetéhez c. munkám forrásainak jegyzékét kerestem. A papírok közti kutakodás közben figyeltem fel egy néhány oldalas, még számomra is olvashatadan betűkkel lejegyzett, V. Á. története címet viselő írásra. Megrohantak az emlékek. Egy izgalomban, fiatalos lendületben, rettegésben és tragédiákban bővelkedő időszakban írtam azt a nem is tudom minek nevezhető, összesen kilenc, mindkét oldalán teleírt füzetlapot kitevő (saját meggyőződésem szerint sem teljesen igaz) történetet. Minden úgy kezdődött, hogy elhatároztam, a Tanácsköztársaság történetéről írom majd a doktorimat. Ezt januárban döntöttem el, s mikor március végén végre kiengedtek a marosvásárhelyi kórházból, és törött kézzel ugyan, de visszatértem a szülővárosomba, egy régi típusú írógépen papírra vetettem az első vázlataimat, s ejtettem a tervemről pár szót a legközelebbi barátaimnak. Akkoriban sűrűn jártunk össze. Hónapok óta nem láttuk egymást, s ők felindultan mesélték a decemberi emlékeiket, a főtéri népgyűlést, a Becsek kiló-gatását a városházáról, a milícia épületének ostromát, a könyvégetést, a hírhedt Agache-ügyet, mindent. Persze leginkább engem kérdezgettek a marosvásárhelyi eseményekről, a városban gyorsan elterjedt ugyanis a hír, hogy ott voltam a főtéri harcokban, s annyiszor kellett felidéznem a történteket az egyre szaporodó érdeklődőknek, hogy utóbb már egyenesen tehernek éreztem mindezt. Egy hat-nyolcfős társaságban iszogattunk, amikor megosztottam velük a tervemet. Először értetlenül fogadták. Miért nem írok inkább a romániai kommunizmus történetéről, ha már a diktatúrák szennyesét akarom kiteregetni? Vállat vontam, majd belementem egy hosszú érvelésbe, hogy miért éppen a Tanácsköztársaság, s hogy miért látom annyira halasztást nem tűrő ügynek az igazságok feltárását a százharminchárom vörös napról. Ekkor említette meg nekem egy barátom Varga Árpád nevét. Én azelőtt sohasem hallottam róla, ezért is ért n^ meglepetésként, hogy az asztalnál többen is helyeseltek, hogy igen, ha aTanácsköztársas^ól akarok írni, akkor feltédenül Árpi bácsihoz kell fordulni, mert ő tizenkilencben kint volt Budapesten. Elképedésemet látva egyikük homályos utalásokat tett arra, hogy az öregnek amúgy is nagy híre volt valaha a városban: tizennyolcban ment ki Pestre a bátyjávd, s jó másfél év múlva tért vissza, állítólag valamilyen jelentős ösz-szeggel, melyből aztán felújíttatta nagyapjának régi cipészműhelyét, s a két világháború közt virágzó kereskedést tartott fenn a városban. Másikuk megtoldotta azzal, hogy igen, ő is hallotta a nagyapjától, hogy híresek voltak ti.