Vérző sziget [antikvár]

1956 1956. november tizenegyedikének csillagtalan, vak éjszakáján egy szakadt, fáradt kis embercsoport, nők, férfiak, gyerekek tapossák a cuppogós sarat Magyarország nyugati határvidékén. A csoport élén vacogtatóan szellős katonai zsávolyruhában, hátán dobtáras „gitárral", oldalán lompos farkaskutyával egy fiatalember caplat. Névtelen, hiszen nincsenek iratai, oldalzsákjában zsírpapírba csomagolt töpörtyűs tészta, két sportszelet és a zsebében egy filmtekercs: mindössze ennyi az egész vagyona. A csoport nagyon lassan halad. Több nagy pocakos kismama, hátán batyuba kötött, alvó gyerekkel battyogó apuka is van a csoportban. Itt-ott világító rakéták kúsznak fel az égre, néha egy-egy közeli lövés int óvatosságra. Tájékozódási pont az előttük pislákoló távoli fénycsoport, remélhetőleg az első osztrák falu, Nickelsdorf. Igen, igen, valóban, valaki vagy valakik németül szólnak: kommenzi, kommenzi. A halvány derengésben egyenruhás emberek körvonalai bontakoznak ki a fáradtságtól, kialvatlanságtól káprázó szemek előtt. De vigyázat! Az éber figyelem fontos. A menekültcsoport tagjai magyarok, akik már egy évtizede gonosz, ravasz, az élet minden területét ellenőrző diktatúra hálójában vergődve élnek és a kommunizmus előtt sem sok mézet nyaltak. Emberek, akik életükben sohasem voltak szabad, sorsuk irányítására jogosult polgárok. Mindenki lelapul, cselvetéstől tart. Néhányan közülük beszélik így-úgy a német nyelvet. Vizsgáztatják is egymást a határőrökkel, akik folyamatosan kérdéseket intéznek hozzájuk. A szerencsésnek mondható csoport tagjai fél óra múlva egy falusi iskola tornatermében összezsúfolódva szürcsölik a forró kakaót. A gyerekek kezében narancs és csokoládé van. Boldogok. Most már lehet hangoskodni, sírni, nevetni, akár szaladgálni is. A terem sarkában száraz ruhákat találunk, különféle meleg alsóneműk közül lehet válogatni, kinek-kinek magára valót. ' :: f f ]' :