Velünk véget ér [antikvár]

Első fejezet Ahogy itt ülök terpeszben a peremen, és tizenegy emelet magasból lenézek Boston utcáira, akaratlanul is az öngyilkosságra gondolok. Na, nem a saját öngyilkosságomra. Szeretem annyira az életemet, hogy ne akarjak idő előtt véget vetni neki. Inkább más emberek foglalkoztatnak, azon gondolkodom, mi vehet rá valakit, hogy végezni akarjon magával. Megbánják-e valaha? Miután levetették magukat a mélybe, de még mielőtt földet érnének, a kurta szabadesés során kell lennie egy pillanatnak, amikor visszacsinálnák az egészet. Vajon ahogy figyelik a sebesen közeledő földet, az jár-e a fejükben, hogy: A fenébe is, ez hülye ötlet volt. Valamiért nem hiszem. Sokat gondolok a halálra. Különösen ma, tekintve, hogy alig tizenkét órája mondtam el az egyik legemlékezetesebb gyászbeszédet, aminek a Maine állambeli Plethora polgárai valaha is tanúi lehettek. Oké, vagyis talán nem ez volt a legemlékezetesebb. Inkább a 9 m-