Valami jó testnyílás [antikvár]

Festmény A fűben fekszik egy nő, meztelen. A fű Szinyei-Merse stílusában, sportgyep „virágos rét" magkeverékkel (a Baumaxból), rendesen kék az ég, ki vannak a felhők dolgozva részletesen, van benne anyag meg munka. A nő bőre is elég gondosan ki van töltve, arcán pale biscuit alapozó, naturális smink, éppen csak, hogy legyen színe, ne az a téli, nagyon sápadt, fáradtsárga bőr. Nem tudjuk, a haja vajon ki van-e bontva, vagy kissé kaotikus, épp kibomló kontyba van-e kötve. Utóbbi előnye, hogy látszik a váll, a nyak, a szegy-csont-kulcscsonti ízület, mely lényeges meghatározója a női dekoltázsnak. A fekvés póza viszont egyértelmű. Hason, állát összefont alkarjára támasztva, kissé oldalt hajtott fejjel fekszik a nő a gondozott virágos rét magkeverékben, bár így elveszítjük a szegycsont-kulcscsonti ízület adta látványt. A haja világosbarna. Mégis kell néhány tincs legalább, ami hátulról a nyakába fonódik. Egyik lába kissé felhúzva, kényelmesen, mint a pihenő tigris jógaászanában. Az egész nő maga a megtestesült relaxáció, nagyszerűen befészkelte magát a saját karjába, és a feltehetőleg rovarmentes fűbe. Közvetlenül mögötte, de kicsit lejjebb egy férfi fekszik, ruhában. Jobb könyökére támaszkodik, bal kezét a nő keresztcsontján nyugtatja. A nő testén bárányok legelésznek. Valami olyat keresek, hogy nonverbális irodalom. Különös helyzetek nem tűrik begyakorolt nyelvi kliséinket, és újakat meg nem találok. De mit számít a név? Akárhogy hívod is, nincsen rózsa tövis nélkül. Megyek a Dobon, és olyan, mintha már végtelen hosszú ideje fogyasztanám a távolságot ki a Körútig. Teljes erőmből megyek, de mellettem a házak csak lassan haladnak el. Nemrég esett, a villamos ablaka világos és vízcseppes. Felszáll Bartis Attila, félek, hogy megszólít, mert nem is vagyok benne biztos, hogy ő az. Hirtelen rájövök, hogy még nem fordult elő, hogy munka közben valakinek a kedvéért csak úgy eljöjjek. — Elmész? — kérdezte P., ruháit dobozolva. — El. — Megkérdezhetem, hová mész? — Barátnőmmel találkozom.