Vadhajtások [antikvár]

Az alapvető különbség az egy film forgatása, egy regény megírása és a való élet között, hogy az első kettőt, ha nem tetszik, újra lehet forgatni, illetve írni. Elszalasztott lehetőségeink, vagy rossz választásaink miatt azonban nem lehet az idő kerekét visszaforgatni, és újból átélni azt az időszakot, amiről kiderül, hogy nem jó, vagy nem tetszik. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehet korrigálni, változtatni rajta. Jóvátenni a hibáinkat, belátni tévedéseinket és ennek megfelelően másként cselekedni, vagy annyiszor, ahányszor csak kell bocsánatot kérni. Igaz, ami megtörtént, azt nem lehet kitörölni az életünkből, az életben nincs „delete”-gomb. Annak, amit tettünk vagy mondtunk, valamilyen nyoma marad. De kell, hogy legyen erőnk, különösen akkor, ha felelősségünk nemcsak saját magunkért van, visszakozni, vagy éppen tovább-lépni annak érdekében, hogy jóvátegyük, vagy jobbá tegyük a magunk és ezáltal a ránk bízottak, a bennünk bízók életét. A szerző nagyszerű, szeretnivaló emberek sorsát mutatja be. A jól induló, mégis valami-lyen apróságnak tűnő dolgon félresiklott utak keresztezik egymást. Jól nyomon követhető, hogy miként rombol az ostoba dac, a hiúság, az emberi gyengeség elhatalmasodása, hogyan teszi tönkre életüket, hogyan szedi áldozatait annak ellenére, hogy több, más-más időben adó-dó alkalom lenne a váltásra, változtatásra. Köztudott, hogy mi, magyarok, nagyon hosszú ideje előkelő helyet foglalunk el az egy főre jutó alkoholfogyasztási listán. Javarészt azért, mert ezt a szenvedélybetegséget nem vesz-szük komolyan. Valahogy természetes, ha valaki a környezetünkben rendszeresen iszik. Pedig az alkoholizmus alattomosabb, mint bármelyik más kábítószer. Lassan öl. Először csak a lel-ket, később a testet is. A szenvedés azonban eltarthat egy egész életen át. Közben mindenkit, aki valamilyen kapcsolatba kerül az alkoholistával, tönkretesz. Az író nem akarja átvállalni a szakemberek szerepét. Nem statisztikai adatokból ismeri a pusztító hatást. Szerettei közül is többen estek áldozatul ennek. Ennek okán, bizonyos mértékig, ő maga is sérült. Szereplői is olyan emberek, akik valamilyen közelségben voltak vele. Átélte a tehetetlenséget, a „nélkülük nem lehet segíteni rajtuk” összes fázisát. A regény kellő humorral és iróniával ábrázolja ezeket az egyébként szomorú helyzete-ket. Szabó Julianna nem törekszik nagy igazságok kimondására, tanulságok levonására. Emberi problémákra érzékeny lelki fotómasinájával sorozatképeket készít egy család, nemze-dékeken átívelő történetének minden fontos részletéről. Aztán egy jó ritmusban pergő, élveze-tes és izgalmas kisregényben elénk teríti a fényképeket, mondván: én így látom őket. És nem bánja, ha bárki másképp látja.