Vadásztáska [antikvár]

Részlet a könyvből: Egész nap sárszalonka után jártam a k-i mocsárban. Kifáradtam, magyarán szólva, mint a kutya. Nehéz bagariacsizmában tapostam a sarat, meg a zsombikos vizét, mert hogy tavasszal szellős még a kukoriczanadrág s a lyukas bakkancs, amelyből minden lépés után: szortyogva tódul ki a mocsárlé. Ellenben az oroszlakkal bélelt, torokban bő bagaria, ha flanellel jól ki van tömve, egy csöpp vizet sem ereszt a náthára hajló ember lábához. Hanem az is igaz, hogy aki meg nem szokta, az ezzel a nehéz csizmaszerkezettel felényi idő alatt kidől a süppedő talajban. Elfáradtam, mondom, alkonyatkor csöndesen ballagtam a zöldülésnek indult réti szélén a tanya felé, amely fáradt,, fehér sirályként pihent a messze levő nádas irányában. Szépséges szép tavaszi este volt. Ragyogó tiszta ég, amelyen csak mutatóban úszott egy-egy felhő. Azoknak is áttetsző, világos volt a testök; - esőt nem igértek...