Vadászösvényeken [antikvár]

Részlet: " KÍSÉRTETBIKA Szélcsendes éjszakákon - amikor a jótevő angyalkák pislogó csillagfénynél útra kerekednek, s bebarangolják a mély álomba merült természetet, üdítő harmatot hintve a rétre, a virágokra, az erdők, berkek tikkadt, porlepte lombjaira - hallani lehetett bőgését, amint felzúgott a nagy némaságban. Éjféltájban mindig megjelent a szántóföldek közé hosszan benyúló, negyven ötven holdas kis erdőszalagon vagy a mellette elterülő heretáblán, s ott futkosott, bömbölt szakadatlanul egészen két óráig, mint a gulyából kivert hortobágyi bika. Hol nyögött, hol meg átcsapott búgó, panaszos bőgés-be, melynek hullámzó akkordjait távoli mennydörgésszerű morgással fejezte be. Majd megint azt a küzdelemre hívó rövid, érces csataordítást hallatta, amikor a dühében toporzékoló szarvas agancsával a légbe szórja a fölkapott hantot. Két óra felé aztán rendesen elhallgatott, s úgy eltűnt a keskeny erdőszalagból, mintha rég múlt idők pásztoróráit feledni nem tudó, elvérzett bikának a hazajáró lelke, kísértet lett volna csupán. Ezeknek a ködszerű, suhogó szárnyú, fehértaláros, bagoly-huhogásnál életre ébredő sírlakóknak, melyekkel a babona és a félelem népesíti be az éjfélt, rendszerint nem szokott meglátszani a nyoma; ennek a bikának pedig volt, méghozzá hatalmas. Tehát nem volt kísértet. A keskeny erdőszalagot azon a részen, hol a nagy erdőterülettel összefügg, egy fakihordó út szeli át. Ezen az úton a nyári záporokból támadt, rövid életű, kis patakocskák por-hadó fövényt, homokot hordtak össze, melyen minden egyes"