Vadasszony [antikvár]

Vajon egy férfiember, akinek sorban egymás után három feleséget kellett a földnek adnia, s kettő a méhében magával vitte a majdnem kihordott gyerekét, hogy ne hinné a magjáról, hogy átkozott? Az utolsó világra szült egy fiút, és belehalt. Az első kettő meg sem érhette a szülést. Mint jövővel megrakott hajók merültek el a halál hullámaiban, mielőtt partot érhettek volna a rakományukkal. Az első úgy érezte, semmibe veszem, és szörnyülködött a szokásaimtól, a második tojt a fejemre, de úgy tett, mintha csődör volnék az ágyban, a harmadik belenézett a szemem feketéjébe, és eleget tudott. Az első lakat alatt tartott, de észre sem vette. A második halálra rémített, mint egy hóhérlegény, aki már előre megcsörrenti a kínzószerszámait. A harmadik meg olyan szókimondó és fesztelen volt, hogy azt gondoltam róla, kinevet engem a világgal együtt. És csak utólag, mindig csak utólag fogja fel az ember, milyen észvesztő az egész; mintha felerészben élet, felerészben álom lett volna, amit tengetni próbáltak velem, de hogy mettől kezdődik az álom, és hol zabálja fel az éber élet, azt már nem tudták megmondani, mint ahogy én sem tudtam. De őszintén: mit tudtunk mi? Egymásról se semmit. És mégis, mindő-jük mellett, kezdettől fogva ott volt a vágy, hogy akit az