Vad éjszakák [antikvár]

"Az a regény, amiben ma nem esik szó az AIDS-ről, olyan, mint azok a negyvenes évek elején írt könyvek, amelyekben nem szerepel a háború" - ezt Edmund White mondta, és lehet, hogy nincsen igaza. De a 80-as évek eleje óta folyamatosan zúgnak a vészharangok, bár hangjuk többnyire csak fátyolosan hallik el hozzánk. Kiállításmegnyitókon, filmpremiereken és könyvbemutatókon suttogják egymásnak az egybegyűltek a fatális betűszót szerte a világon. 1991 decemberében egy hétre sötétbe burkolózott az ezredvég egyik vizuális emblémája: a New York-i felhőkarcolók sora. És tévécsatornák percekre szüneteltették a közvetítést, tárlatokon takarták le a leghíresebb tárgyakat, színielőadások szakadtak félbe a szünetben. Ennek a demonstrációnak egyetlen célja az volt, hogy felhívják a figyelmet: a vírus nap mint nap szedi áldozatait a nemzetközi művészvilágból is. Azóta hordják az emlékezés és figyelemfelhívás kis vörös szalagját a világkultúra lelkiismeretesebb szereplői. Az AIDS, éppen mint a pestis, a lepra vagy a szifilisz, halálos kihívás az emberiségnek. Kutatócsoportok százai dolgoznak azon, hogy megzabolázzák vagy megelőzzék a kórt, társadalomtudósok tanítanak együtt élni a betegséggel, a Vöröskereszt statisztikusai pedig 40-100 millióra becslik az ezredforduló fertőzöttjeinek számát. Az AIDS benne él a nyugati civilizáció tudatában, az afrikai kontinens mindennapjaiban, önálló kultúrája és metaforarendszere alakult ki, politikai és érdekvédelmi szervezetek formálódnak köré.