Utak [antikvár]

ELOSZO Még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik annak idején nem kapott útlevelet, s pénze se volt, hogy nekivágjon a világnak. Érzékeny éveimben csak a földrajzi atlaszt lapozhattam. Abban persze nem a határok szabdalta államszineket néztem, hiszen azok csak dühvel töltöttek el, inkább a tengerek kékjét, a hegyek barnáit, a síkságok zöldjét csodáltam, s közben álmodoztam. Kik élnek arra? Mi fáj nekik? Mit kérdeznék tőlük? Aztán túl a Verne-regényeken és a Jókai köteteken, kiolvasva a felfedezők kalandjait, akkori hazámból, a kelenföldi rétekről sóvárogva néztem a lebukó nap után. Ő látja a Széchenyi-hegy túloldalát is. Vajon mi lehet amögött? Egyszerre csak elindultam. Kiderült, a hegyek mögött újabb hegyek emelkednek. A Pilis mellett ott a Börzsöny, a Bükk után a Zemplén húzódik, majd évekkel később, miután aTra-bantot teletömtük konzervvel, tartalék olajjal, no meg csempész iratokkal, már tudtam, a Királyhágón átkelve, túl a Hargitán éheznek a székelyek. Felfedeztem, a Tátra mögött hisznek a lengyelek, az Alpok töviben, Taizében pedig imádkoznak. Rég felnőtté váltam, amikor először hallhattam a Niagara dübörgését, és egy nyári éjszakán, New York mellett együtt népdalozhattam a távolba szakadt magyarokkal. Legszebb papi éveimben végre csodás zarándoklatokra vállalkozhattam. Ámultunk Párizs fényein, tanultuk a szabadságot Leuvenben és elmélkedtünk Rómában. Míg egykoron kamaszokkal a Hor-tobágyot próbálgattuk, később társaimmal már az afrikai sivatag csendjébe is bemerészkedtünk. Szépek voltak a szentföldi virágok, bár sose tudtam feledni a gerecsei szarvasbő-gések hangulatát. Moszkvában a Vörös Téren egyedül kóbo- ' 1; ! J ; j »lé