Út Indiába [antikvár]

ELSŐ FEJEZET (Zsandrapur városa nem kínál semmi rendkívülit, csak a marabári barlangokat, s azok is húsz mérföldnyire vannak a várostól. A Gangesz inkább szegélyezi, mintsem mossa, a város ott húzódik mérföldhosszan a partján, s alig különbözik a szeméttől, amit a folyó oly bőven sodor a partra. A rakparton nincsenek fürdőlépcsők, hisz a Gangesz itt történetesen nem szent, sőt, rakpart sincs, bazárok takarják el a folyam nyílt és változatos látképét. Az utcák nyomorúságosak, a templomok semmitmondók, s bár akad néhány szép ház is, azok kertek mélyén vagy hitvány sikátorokban rejtőznek, ahonnét a szemét mindenkit elriaszt, csak a meghívott vendéget nem. Csandrapur sohasem volt nagy vagy szép város, de kétszáz évvel ezelőtt itt húzódott az országút az akkori felső-indiai császárság és a tenger között, s a szép házak még az idő tájt épültek. De e díszítő buzgalomnak, mely amúgy sem volt soha demokratikus, a tizennyolcadik században vége szakadt. A bazárok falán nincs festés, és faragás is alig. Még a fa is mintha sár volna, és sáremberek a város lakói. Olyan hitvány, olyan egyhangú minden, amibe az ember szeme beleütközik, hogy szinte azt várná, ha a Gangesz kilép a medréből, visszamossa a földbe ezt a torz kinövést. Kilép, házak dőlnek össze, emberek fulladnak vízbe, s ott rohad a hullájuk, de a város nagyjából mégis marad változatlan; itt megduzzad, ott összezsugorodik, mint valami kezdetleges, de elpusztíthatatlan élőlény. Bent, a városban, változik a kép. Van ott egy ovális sétatér, s egy hosszú, fakósárga kórház. A vasútállomás mellett, a magaslaton, a félvérek házai állnak. A vasútvonalon