Unokatestvérek [antikvár]

Előszó Ez a könyv a hetedik munkám. A hetes egy ősi szám, a mesék alakjai is hetedhét országon át járva keresik céljukat. Megtaláltam-e? Nem tudom. Idáig eljutottam. Későn kezdtem el írni, ezért szüleim már a kezdeteknél sem lehettek jelen. Ezért most e könyvet rájuk emlékezve nekik ajánlom. Ősz haja egyre fehéredik, de kedves szeme még a régi tűzben csillog, amint rám tekint. Hetvenhét mindig súlyos év nehezedik rá, s lázongva bár, de türelmesen vár az újra. S jaj, az élet az ő munkájáért nem fizet semmit! Anyám, a szívem görcsbe rándul. Tiszta szemed ragyogjon még sokáig, találd meg a verőfényes ősz nyugalmát. Ha majd pihensz, találkozzál nagyapóval és nagyanyóval, úgy tekints vissza ránk. Ingeujja könyökig feltűrve, ölében könyvvel, ülve alszik. Tán a hárfa hangjai vitték el az álomba? Álmodik arról, hogy a háta még nem görnyedt, nem fáj a járás. Szemüveg billeg orra hegyén. Nem tudja, hogy figyelem, én. Az ősz eljött, nemsokára vége is. A Nap erőtlenül, de még süt. A hajdan erős kéz még tartja a könyvet, lapjai nyitottak. Olvasd, csak olvasd, apám, S ne lássam, hogy egyre lejjebb csúszik, és végleg becsukódik.