Tűzlovag [antikvár]

Prológus Ez volt az, amit később majd Észak-Karolina történetének leghevesebb, legszörnyűbb viharaként emlegetnek. Mivel 1999-et írtunk, a babonásabb polgárok közt akadtak olyanok, akik baljós előjelnek vélték, úgy gondolták, ez az első lépés a világvége felé. Mások meg csak a fejüket ingatták, és kijelentették, ők tudták, hogy előbb vagy utóbb valami ilyesminek be kellett következnie. Aznap este bizonyítottan összesen kilenc tornádó sújtotta az állam keleti részét, és csaknem harminc otthon romba dőlt. Leszakadt telefonvezetékek hevertek az utakon, transzformátorok lobbantak lángra, és nem volt senki, aki eloltotta volna őket. A vihar több ezer fát kidöntött, a vidék három legnagyobb folyója hömpölyögve lépett ki a medréből, és természet anyánk egyetlen csapással számtalan életet örökre megváltoztatott. Váratlanul tört ki. Az egyik pillanatban még felhős volt az ég, és elsötétült, de nem tűnt rendkívülinek, a következőben pedig már villámlott, viharos erejű szél támadt, és a kora nyári égből úgy zúdult alá az eső, mintha dézsából öntötték volna. Északnyugat felől közeledett, és óránként több mint hatvan kilométeres sebességgel söpört végig az államon. A rádióállomások egyszeriben mind recsegve figyelmeztettek a veszélyre, és sorra tudósítottak a vihar hevességéről. Aki csak tehette, menedéket keresett, de azoknak, akik a kocsijukkal épp úton voltak, mint Denise Holton, nem volt hová bújniuk. Most, hogy De-nise a vihar kellős közepébe került, nemigen tudott mit tenni. Helyenként úgy szakadt az eső, hogy a forgalom egészen lelassult, alig tíz kilométer per órával haladtak, Denise a kormányt keményen markolva, merev arccal szegezte tekintetét az útra.