Thuvia, a Mars leánya [antikvár]

Részlet a könyvből:CARTHORIS ÉS THUVIA. Egy hatalmas pimaliabokor virágba borult, pompázó ágai alatt ketten beszélnek. A nő súlyos, csiszolt kőpadon ül. Formás, szandálos lába türelmetlenül le-letoppant a kavics fejében drágakövektől ellepett útra, amely gyönyörű sorapusfák alatt, bíborpiros, gyepes térségek között bekanyarogja a ptarth-i jeddak Thuvan Dihn királyi kertjét. A férfi vörösbőrű, sötéthajú és föléhajolva lázasan suttog a lány fülébe. - Ó Thuvia, te hideg maradsz, pedig engem fölemészt a forróság. Tán még ez a kőpad se keményebb, tán még az se hidegebb, mint a te szíved. Mondd, Thuvia, remélhetek-e? Csak annyit mondj, hogy remélhetek, hogy még nem szeretsz, de valamikor . . . nemsokára, tálán . . . A leány bosszúsan, álmélkodva ugrott fel a padról. Büszke fejét gőgösen hátraszegte vörös márványvállain. Fekete szeme haragosan villogott. - Astok, - szólalt meg Thuvia, - elfeledkezel magadról is, a barsoom-i szokásokról is. Nem adtam rá jogot, hogy ilyen módon beszólj Thuvan Dihn lányával, de te se szereztél jogot rá.