Szilánkok 2.0 [antikvár]

Ajánló A Ferenceseknél anno világlátást, ember- és természetszeretetet tanultam. Sárváry Mariann verseire így nem is tudok másként gondolni, mint egy irodalomtanár írásaira, akit mindig is álmodtam magamnak. Aki végigvezet tizenéves önmagam rakoncádan vágyain, tükör által (néha homályosan) megmutatja a korszakot, ekhót dob a rogyásig idézett versekre, és utazni hív „nagy felfedezőként". A sors fura fintora, hogy mások utazó-tanáraként szinte az összes itt olvasott helyet végigjárhattam a Getszemáni kerttől Provance-on keresztül Capri szigetéig. „Romba Tiberio" visszhangzottak bennem Axel Munthe svéd orvos, ornitológus s nem mellesleg kitűnő író San Michele regényének sorai csakúgy, mint Dsida, Pilinszky és (persze Mariann lelkét is átszövő) Kosztolányi versei. Az írások a szépséget és a melankóliát egyszerre karcolják és simítják. Tanúkövek a szépség elmúlása felett. Tömörségükkel sokszor a ráébredés stációi az elmúlás és az átlényegülés határmezsgyéjén. És mint todjuk a költészet olyan, mint a jó bor: idővel sűrűsödik, mint a '93-ban (!) íródott „Szilánkok", ahol Mariann tehetsége idejekorán kibukott. Hosszú évek óta van szerencsém újra és újra meríteni Mariann parafrázisainak és őszi képeinek világából, s mindig az első gimnáziumi magyaróránk jut róluk az eszembe az ember lelkét megérintő irodalom „lényegéről", a szinesz-téziáról: Piros levéltől vérző venyigék. A sárga csöndbe lázas vallomások. Szavak. Kiáltó, lángoló igék S^ahó István L. katari nagykövetheljettes