Szeret, nem szeret... [antikvár]

A hálószobaajtó még mindig nyikorgott, amikor kinyílt. Apa sosem javította meg, amit nem is bántam túlságosan. Ott állt az ajtóban egy olyan öltönyben, amit addig még nem láttam rajta. Egy hosszú pillanatig egyikünk sem szólalt meg, aztán ő törte meg először a csendet. - Gyönyörű vagy, Gemma! - A hangja rekedt volt és furcsán fátyolos. - Bárcsak az édesanyád is itt lenne, hogy lásson! Megfordultam, tüll és flitteres csipkeruhám suhogott, amikor szembeálltam a férfival, akit születésemtől fogva szerettem, vagyis az ó életének a felét együtt töltöttük. Apa szinte felismerhetetlen volt ebben a sötétszürke frakkban. Előző nap vágatta le a haját, de olyan rövidre, hogy úgy nézett ki, mintha a szertartás után be akarna vonulni a hadseregbe. A szokásos őszes borosta eltűnt az arcáról, látszott, hogy remegő kezével itt-ott megvágta magát. A két apró vágás volt az egyetlen szín szokatlanul sápadt arcán.