Szellemidézés [antikvár]

Életem egy-egy mozzanatának képeit úgy láttam magaim eilőtt, mint a templomi üvegfestmények részeit. Sok na,gy, véreis folt a fekete ólom gyászkeretélben. Az igazi bűntudat bennem élt. Azzal, amit a terhemre róttak, egy fikarcnyit sem törődtem. Az sem jelentett volna semmit számomra, ha a bíróság elnézőbb irántam. Igaz, nem sok oka ViOlit rá, még akkor sem, ha figyelembe vesizi védőügyvédem pompásan fölépített beszédét. A hadbíróság elnöke egy ősz hajú bolognai ezredes volt. Az ezredesek általában — a dolgok természeténél fogva — idős emberek, koros volt hát ez is. Azokat az esztendőket taposta, amikor az emberi hiúság és dics vágy szertelen nagyra nő, el is torzítja a leiket. A bírói emelvényen ülő tisztekkel mit sem törődve simogatta halántéka fölött a haját, és melle szinte akaratától függetlenül dülledt előre. Ilyenkor messze hangzó csilingeléssel csendültek meg a zubbonyán fityegő kitüntetések. Hogy ne kelljen magammal gondolnom, vele foglalkoztam. Biztosra vettem, hogy ezeket a szavakat: Az örök, legyőzhetetlen birodalom sohasem rettenhet meg néhány szánalmas fiatalembertől, akiket a rend és a jog ellenségei megmételyeztek! — valószínűtlenül fenségesnek, mindennél éde-