Sokszor nem halunk meg [antikvár]

Három réteg ruhát adtak rá, kopott pokrócba csavarták. A pokróc alá két kemény fedelű brosúrát csúsztattak. Ügy fekszik rajtuk, mintha rájuk lenne szegezve. Arca mozdulatlan, tekintete belekapaszkodik a magas házakba, a fákba, az oszlopokba. Visszafelé viszik, oda, ahonnan reggel elhozták. Sokkal gyorsabban haladnak most, mint az ellenkező irányba. Az asszony, karján a súlyos teherrel, az orrán keresztül fújtat. Nem néz rá, nem néz senkire. A kis test átlebeg a városon. Május eleje van. Négyéves koráig elfelejt mindent. A konyhaasztalnál ülnek. Az asszony egy könyvvel a kezében, a férfi elmélyülten dolgozik. A nap besüt az ablakon, de a férfinak villanyfényre van szüksége. A falra olvasólámpát szerelt, egyenesen a kezére világít. Vörösréz dísztálat, hamutartót, faliképeket készít Mátyás király lovas szobrával, elölnézetből. A ló nagy feje leszegve, lefelé néz alázattal, hátán a király felfelé, koronája hatalmas. A ló az utat, a vezér az eget nézi, vagy az istent, ha volna isten a város egén. A férfi az apró domborművet, a kivert domborulatokat benzines ronggyal fényesíti. Fejét kissé balra dönti, csak a jobb szemével lát. Egymásra rakja a kifényesített falidíszeket, közéjük újságpapírt tesz. Az asszony megkérdi, mikor jönnek érte. A férfi nem tudja. Lehet, nem is lesz már, aki eladja, teszi hozzá. Egy kisebb kép, amit a férfi elhibázott, a falon lóg, ló és lovasa ugyanarra az oldalra billenti a fejét, így mindkét alak ledőlni készül, kiesni a képből. Ez volt az egyik első munkája, az ember és a ló feje külön-külön minta alapján készült.