San Michele regénye [antikvár]

Előszó Londonba siettem Franciaországból, hogy honosításom ügyét eligazítsam: úgy látszott, hogy hazámat belerántják a háborúba Németország oldalán. Henry James lett volna az egyik ajánlóm, ő maga is most vált állampolgárrá. „Civis britannicus sum"* - mondotta mély hangján. Jól tudta, hogy igyekeztem megtenni kötelességemet, s azért nem sikerült, mert tehetetlenné váltam, nemhogy másnak segíthettem volna. James ismerte a rám váró sorsot. Kezét vállamra téve megkérdezte, mit akarok most kezdeni. Azt válaszoltam, hogy végleg elhagyom Franciaországot, s mint szőkevény eltemetkezem régi váramba. Ez az egyetlen hely, ahová való vagyok. Búcsúzásomkor emlékembe idézte azt a tanácsot, amelyet évekkel ezelőtt San Michele-i tartózkodása idején adott nekem: írjak könyvet szigetotthonomról, amelyet ő a világ legszebb pontjának nevezett. Miért ne most írjam meg San Michele regényét, most, amikor a legrosszabb van eljöven-dőben, és csüggedés vesz erőt rajtam? Ki mondhatna igazabb mesét San Micheléről, mint én, aki a tulajdon kezemmel építettem föl? Ki festhetné le nálam jobban a Tiberius egykori villájának kertjében szerteheverő pompás márványcsonkokat? A magamfajta embernek, akit annyira érdekel a lélektan, lebilincselő tanulmány lenne a komor, öreg császár, akinek fáradt lába azt a mozaikpadlót taposta, amelyet a venyigék alól én kapartam elő. Álmatlanságban szenvedő, a maga nyomorúsága elől menekülni vágyó ember számára nincs jobb dolog, mint könyvet írni. Ezek voltak az utolsó szavai. Sohasem láttam többé viszont barátomat. ¦ Angol polgár vagyok (latin) 13 iwi: