Prozac-ország [antikvár]

ELŐHANG Gyűlölöm magam és meg akarok halni Kezdem azt érezni, hogy valami komoly baj van. Mintha az összes gyógyszer - a lítium, a Prozac, a desipramine meg az altatóként bevett Desyrel - együttvéve sem tudna megbirkózni azzal, ami eredetileg a bajom volt, bármi legyen az. Úgy érzem magam, mint a selejtes áru, ami hibásan került le a szerelőszalagról, és mintha a szüleimnek rég vissza kellett volna vinniük a szervizbe, még mielőtt lejárt a garancia. De ez már nagyon régen volt. Kezdem azt gondolni, hogy igazából nincs is orvosság a depresszióra, hogy a boldogság szüntelen küzdelem, és alighanem folyton-folyvást küzdenem kell majd érte, amíg csak élek. Kérdés, hogy egyáltalán megéri-e. Kezdem azt érezni, hogy nem tudom tovább fenntartani a látszatot, és félő, hogy előbb-utóbb átsejlik, ami mögötte van. És bárcsak tudnám, hogy mi a baj. Talán arról van szó, hogy az egész életem olyan hülye. Nem tudom. Vészesen sokat álmodom bénultságról. Rendszeresen visz-szatér az az álmom, hogy a lábam, noha annak a rendje és módja szerint a testemhez tartozik, nem akar mozdulni. El akarok menni valahová - semmi rendkívüli, csak olyan köznapi helyekre, mint a fűszeres vagy a patika -, és képtelen vagyok, mert egyszerűen nem tudom megemelni a lábamat. Sem lépcsőn nem tudok fölmenni, sem a sima földön nem tudok járni. Azt álmodom, hogy holtfáradt vagyok, és alvás közben még jobban elfáradok, ha ez egyáltalán lehetséges. 7