Pokoltúra [antikvár]

Délidőt mutatott az égen a nap sárgán világító tűzgömbje, s a természet hangjai kissé elcsendesedtek. A falevelek könnyű táncot jártak, és a végtelen mező vadvirágos tengerében rózsás arcú kislány futkorászott kacagva. Szőke fürtjei két copfba kötve, szoknyájába fű törött, de lelke tiszta volt és boldog, ahogyan az őt kergető kisfiú elől menekült. A susogó fűszálak között addig szaladt, míg meg nem pillantotta az óriási tölgyet. Ott aztán pihegve lekuporodott, és igyekezett észrevétlenül meglapulni a fa törzse mögött. A sűrű fű dzsungelében sokáig mozdulatlan maradt. A guggolást lassan felváltotta az ülés, a lüktető izgatottságot a lankadó lelkesedés. A várakozás hosszú percei alatt a kóborló hangyákkal barátságot kötött, míg a katicabogarakkal a pöttyeikről társalgott. Aztán, elunva a kuporgást, egy pillanatra kidugta a fejét a zöld rengetegből, hogy megnézze, hol lehet a kisfiú. Ez pont elegendő volt ahhoz, hogy a csapzott, kimerült fiú meglássa a szőke lokni-kat, és elinduljon a fa felé. A kislány arca lángba borult, tudta, hogy leleplezték. A kisfiú kék szemében ott izzott a rajtaütés öröme. Míg a lány izgalomtól izzadó tenyerével eltakarta a szemét - ha ő nem lát, akkor őt sem látják -, addig a fiú a fa közelében 7