Pedig olyan szépen éltek [antikvár]

HÉT 1993 októbere Anya bokája vékony. Nézem az ágy alól. Ide bújtam el, mert rendetlen voltam megint. Anya nem tudja, hogy itt vagyok, próbálom halkan venni a levegőt, nehogy észrevegyen. A szekrénynél áll, pakolja ki a ruhákat, és dobálja az ágyra. Motyog valamit, nem értem, talán azt: Józsi, gyere be, de azt se tudom, ki az a Józsi. Lépteket hallok, megjelenik egy férfizokni, nézem a vastag bokát, és duruzsol egy mély hang, majd hallom, ahogy liheg, anya meg kacag. Azt mondja: Józsi, ne. Józsi nevet, de ez nem valamiféle kedves nevetés. Aztán a bokáik egymással szembe fordulnak, és cuppogást hallok. Nyirkos lesz a tenyerem, és nagyon kell pisilni, de nem merek megszólalni. Be is csurog egy kicsi a bugyimba, hirtelen odakapom a kezem, és szorítom, hogy ne jöjjön ki több, mert akkor majd azért is kikapok. Nem értem, mit keres itt anya ezzel a Józsival, nem tudom, hol van apa, mi lesz, ha majd