Özönvíz [antikvár]

MA ADOLF PAWALNAK POCSÉK napja lesz. Rosszabb, mint amit ember elképzelhet magának. Persze ő maga mindebből még nem sejtett semmit, ezért jókedvű is volt meg egy csöppet szomorú is, amikor munkaeszközével, egy speciálisan kialakított, sötétített üvegű Saab 9000-es limuzinnal kiállta garázsból. A vezetőülést meseszerűnek találta, formatervezett sportülése volt, amelyet valósággal őrá szabtak, és amely ugyanakkor klasszikus eleganciát sugárzott csillogó fekete borjúbőr borításával. Ujjai rákulcsolódtak a kormánykerékre és szinte egybeolvadtak vele, ember és gép szerves egységet alkotott. Adolfot ugyanolyan megelégedettség fogta el, mint annak idején, amikor fölvette rá a bankkölcsönt és aláírta az ajánlatot. Most épp gyermekkora tájain autózott keresztül, alig néhány mérföldre Gáliivarétól nyugatra, Európa egyik legkiterjedtebb vadonjában. A keskeny utat nyugati útnak mondták, Adolf Pawal viszont keleti irányba utazott. Az éjszakát fenn töltötte a goahtéjában Kirjaluokta mellett, rőzsét gyűjtött, tüzet rakott és kávét főzött magának, hagyta, hogy a csend lassan kimossa belőle London zúgását. A barátai ezt úgy mondták, hogy fölment feltölteni az elemeit, ő maga épp ellenkezőleg fogta fel a dolgot, szerinte kiürítette az akkut, a sok kétségbeesett energiát, mely keresztülröpítette a városon. Ha kiment a hegyekbe, úgy érezte, hogy tisztára mossa a lelkét. Hogy a világ utolsó iható felszíni vizében leöblíti a nyugtalanságát. Egyetlen lágy mozdulattal kanyarodott be az irdatlan erdőbe vágott parkolóhelyre. Lecsüngő zuzmókkal befont 7