Nevezz Lucifernek [antikvár]

„1002 júniusának elején, amikor Willigis megkoronázta Henriket, Mainzban időztem, hogy az új hűbéruram küldöttségének tagjaként részt vegyek a ceremónián. A koronázást követően sajnos elkapott a férfiúi hév, engedtem egy boszorkány csábításának, aki fekete kandúrrá varázsolt, miután paráználkodott velem. Az elmúlt kilencszáznegyvenhárom év túlnyomó részét Mainzban, a boszorkány rabságában töltöttem. De a boszorkányt pár évvel ezelőtt magához szólította az ördög, és amikor füstté vált, én visszanyertem a szabadságomat. Nem sokkal később behívtak a Wehrmachtba." Ismét csend támad egy röpke percre, a doktornő szorgalmasan körmöl. Amikor befejezi, rám néz, és közönyös hangon ezt kérdezi: „Az ellenkező nemmel milyen volt a kapcsolata fiatalabb korában?" Helyben vagyunk. Tudtam, hogy előbb-utóbb kérdezni fog valami ilyesmit. „Sokáig szinte semmilyen. Jól elvoltam a fiúk között, nemigen kerestem lányok társaságát. Aztán ahogy kamaszodni kezdtem, apám egyik szolgálója kezelésbe vett, ha érti, mire gondolok." „Értem. - A doktornő rezzenéstelen arccal jegyzetel, zavarnak nyoma sem látszik rajta. - Azóta rendszeresen él nemi életet?" „Többé-kevésbé." „Elégedett a nemi életével?" „Ahogy vesszük. Amíg kandúr voltam, jobbára kénytelen voltam beérni macskalányokkal. A boszorkányhoz általában hiába igyekeztem dörgölőzni. Hébe-hóba engedett csak az ágyába, és amikor megtette, abban nem volt sok örömöm. Zsarnoki módon kiszolgáltatta magát velem." „Nehezen viselte a visszautasítást?" „Nem nagyon. A macskák elérik a szájukkal a saját nemi szervüket, így hát könnyen túlteszik magukat a kudarcokon." A doktornőnek szeme sem rebben.