Nem [antikvár]

NEM Megkérdezi tőlem ez a faszkalap rendőr, miért tettem. Most mondjam el? Kit érdekel? Ül itt előttem a hasán feszülő ingben, görcsösen szorítja a tollát, mint jobb napokat látott húsz éve házasok a bevásárlószatyrot, közben meg izzad. Elmesélem, mert el kell, hogyan öltem meg a nevelőapámat. Nem változtat semmin, de ha az emberek értelmet keresnek egy történésnek, hát ki vagyok én, hogy megfosszam őket a katarzistól? Hosszú lesz, mondom a pocakosnak. Nem baj, válaszolja, időm, mint a tenger, majd megtörli azt a hatalmas homlokát. Ja, csak hajad nincs, te árva lélek, hát belőlem akarsz továbbfejlődni? Hát az én történetem viszi tovább a sekélyes életed? Hát tudni akarod, hogy a késszúrásoknál éreztem-e a csontot? Hogy belenéztem-e a szemébe? Mire vagy kíváncsi? Hogy remegett-e a kezem? Hogy megríkatott-e, vagy nem éreztem semmit, amikor láttam utolsót lélegezni? Hogy szeretett-e? Hogy kaptam-e tőle labdát gyerekként, vagy szigorú volt, és ott tört el minden? Akarod tudni, hogy másokat tudok-e szeretni? Mit akarsz tudni valójában? Hogy te képes lennél-e erre? Elmondom neked, mindent loptam az életben. Nem volt semmim. Nem voltam senki. Loptam az ételt, loptam a személyiségem, loptam a halált is. Mióta foglalkoztatta a gondolat, kérdezi a dagadék, s közben a bal karját simogatja. Szerintem már az oviban rajzoltam erről