Bővebb ismertető
ELSŐ FEJEZET
halottvivők, akár a varjak, nyársat nyelten feketéll-tek, feketék voltak a templomhoz vezető út mentén felsorakozó autók, s feketék voltunk mi is, szánalmas, suta csoport, akik arra vártunk, hogy a koporsót kiemeljék a kocsiból, és vállra vegyék, s hogy a lelkész előkészüljön a szertartáshoz: hosszú palástban még egy fekete varjú.
Ekkor hirtelen valódi varjak perdültek égre a fákról és a mezőkről, mint elszenesedett papírfoszlányok a tábortűz fölébe, s károgva keringtek odafönn. Kísérteties, gyászos hangnak kellett volna hallanom ezen a napon. De ellenkezőleg, kiáltásuktól öröm feszített belül, akárcsak előző este a bagolyhuhogástól vagy a távoli sirálysikolytól hajnalban, ugyanakkor könnyek fojtogattak. Hát igaz, mondtam magamban. Itt van, most van. Hazajöttünk.
Körülnéztem: megláttam a koporsót. Összerezzentem. Föleszméltem. De a koporsó nem volt fekete, sápadtan tűnt elő a baljós alakzat - egyszerű, világos tölgyfa, a napsugár megcsillant a fogantyúkon és a sarokdíszeken. Aranyszínű virágokat helyeztek el rajta: a délutáni fény, az októberi táj minden színében, ám mindenekelőtt hasonlíthatatlan aranyban játszó krizantémkeresztet. Aranyló nap volt ez, nem fekete. Tökéletes nap. A domboldalon lobot vetett a bükkök lombjának narancsszíne, bíborlott a szikomor, jóllehet a tölgyek színeváltozása épp csak megkezdődött, s koronájuk még zöldellt legbelül.
A temetőkaput kétoldalt sötét tiszafák őrizték, két magas obeliszk. Fölébük azonban csupasz diófa ágának finom rajzolata terült. Ez a hely, ahol most fordultam meg jóformán először, a tágabb, komor vidék védett, enyhe hajlatában bújt meg, távol a mocsaras fennsíkoktól, szik-