Módosító javaslat a birtoklás ösztönéhez [antikvár]

KALANDOK EGY BELSŐ UDVARON Azt a bizonyos pillanatot, amikor erre a dologra gondoltam, azt hiszem, eléggé rosszul választottam meg: cukrászda a központban, ahol a Szentszék közel-keleti helyzettel kapcsolatos aggodalmáról olvastam, amelyről Nixon is tudomást szerzett, s most itt, ebben a cukrászdában én is megtudtam. Előttem egy nagyon hosszú és nagyon vékony nyakú hapsi, aki gallér nélküli pulcsiba bújt (ez még jobban megnyújtotta a nyakát), bevallotta ráérő asztal társának: — Ha most bedobok egy kávét, később megint elálmosodom! — Odébb szerény párocska az egyik asztal két oldalán, amelyen két, rétessel (sós, ízetlen és sületlen rétessel) teli tányér is foglalta a helyet, és egy könyv, amelyen nagy betűkkel ez állt: Pedagógia. Meg sem mukkantak. Majd Rolly, aki hátulról hozzám osont (negyedóráig meresztette rám a szemét, anélkül hogy észrevettem volna, ott van) és rekedtes hangján a fülembe súgta: — Mit érdekel? Minderit, ami a tányérban van át kell élni! Összerezzentem. Sőt még be is rezeltem, s önkéntelenül a tányérra pillantottam, amelyen nemrég még ott lapult a sós és eléggé ízetlen rétes. (Csakhogy én már jó ideje mindennap csipegettem belőle és megszoktam — csillapította éhségem!) — Hallottad, állítólag Pingálós lelécelt. — Nyomás, öregfiú, dobd le magad, és ne játszd meg az érdeklődőt. Akarom mondani, még nem nagyon hittem neki. — A szülei eltűntnek nyilvánították. — De ha mégis ? Közben leült. Nyeltem egyet, vagy eltátottam a szájam. Aztán kinéztem az utcára, és enyhe szorongás fogott el: emberek, autók. Mi lettünk volna a főkolompo-sok! Azaz én és Rolly. Mi befolyásoltuk Pingálóst. Csak tőlünk szedhette fel ezt a képtelenséget, nyilatkozta egyszer a fater elvtárs. A pincérnő sört tett az asztalunkra, amit nem rendelt meg senki. Rollynak majdnem negyedórájába került, hogy visszavitesse. Kérdőre vontam: —