Miután elvesztettelek [antikvár]

Első fejezet A pult végében ülő nagydarab férfi erősen izzad. Dupla whiskyje fölé görnyed, de pár percenként felkapja a fejét, és hátrapillant, az ajtó felé. A fénycsővilágításban vékony verejtékréteg csillog az arcán. Hosszú, reszkető sóhaj tör ki belőle, aztán visszatér az italához. - Hahó! Legyen szíves! Felnézek a pohártörölgetésből. - Kaphatnék még egyet ebből? Szívesen megmondanám neki, hogy ez nem jó ötlet, úgysem segít, sőt talán fel sem engedik miatta a gépre. De olyan nagydarab ez a fickó, és negyedóra múlva zárunk, és a cég szabályzata szerint nincs rá semmi okom, hogy nemet mondjak neki, úgyhogy odamegyek, elveszem a poharát, és odatartom az italadagolóhoz. A férfi biccent az üveg felé. - Duplát - mondja, aztán kövér kezét végighúzza nedves arcán. - Parancsoljon. Hét font húsz lesz. Kedd este van, háromnegyed tizenegy, és a Négylevelű Lóhere, az East City repülőtér ír kocsmája, amely annyira ír, mint Mahatma Gandhi, lassanként nyugovóra tér. Tíz perccel az utolsó gép indulása után zárunk, és pillanatnyilag csak én vagyok itt, egy komoly külsejű fiatalember laptoppal, a folyamatosan locsogó nők a kettes asztalnál, meg a férfi, aki a dupla Jamesonját szopogatja, és az SC107-es stockholmi vagy a DB224-es müncheni járattal utazik - ez utóbbinak már negyven perce fel kellett volna szállnia.