Mindörökké advent [antikvár]

AMIKOR A KUVIK DÖRÖMBÖL Gáspár! Segítsen! Gyűjjék gyorsan! Meghal a fia! Gergő beleesett a kútba! Fusson, mert belevész! Mint éles kés az állat szügyébe, úgy hasít a veszélyt jelző jajkiáltás az éterbe. A vérfagyasztó segítséghívást nemhogy kőhajintásnyira a szántást boronáló férje, de azt még a felvégen éppen alvók is meghallották. - Jaj Istenem! Mit tegyek? Meghal a fiam! - hajol félőrülten az asszony a kút folé, mintha maga is utánaugrani készül, mert életük, haláluk egymásé, és neki most ott lenne a helye, odalent a mélyben. - Életem! Kapaszkodj erősen! Apád mingyán itt lesz, és segít rajtad. - szól le nyugtatólag a fiának, ami az ijedtségtől és a borzalomtól megrémült gyerekre inkább ellenkezőleg hat, mintsem bátorítólag. Az anya annyira mélyen hajol előre, hogy a két riadt szív dobo-lási hullámhossza egymást túllicitálva szinte összeér. Az egyik a kútban mozdulatlan, a másik kívül önkívületi állapotban körbe-körbe rohangál, jajveszékelve kendője alatt a haját túrja, vagy talán tépi. Ami közös bennük, hogy a félelemtől mind a kettő remeg a csontjuk velejéig. A férfi a gyeplőszárat a lova hátán átveti, és megállásra szólít. A fogatot magára hagyva rohan a dráma helyszínére. Ziháló mellkassal tekint a víztömegbe, közben a helyzetet a pillanat törtrésze alatt fölméri. Cselekvés előtt - hangjára bizalmat erőltetve - szelíd bátorítással gyermekét nyugalomra inti. I ¦ i' ' ' ' i V ' , '. t