Mindenki macskája, Alfie [antikvár]

Hamar össze fogjuk tudni rámolni a házat - vélekedett Linda. - Túlságosan derűlátó vagy, szívem. Csak vess egy pillantást erre a sok vacakra, amit anyád felhalmozott — válaszolta Jeremy. - Nincs igazad. Volt egy-két szép porcelánja, és sose tudhatod, akár érhetnek is valamit. Csak tettettem az alvást. Valójában hegyeztem a füleimet, figyelmesen hallgattam minden egyes szót, ami elhangzott. Közben igyekeztem ellenállni az ingernek, hogy a farkam az idegességtől rángatózni kezdjen. Margaret kedvenc székén feküdtem összegömbölyödve - helyesebben a volt kedvenc székén -, és figyeltem, ahogy a lánya és a veje megvitatják, mi történjen. Hogy eldöntsék a jövőmet. Az elmúlt néhány nap rettenetesen zavarosan telt, különösen mivel nem is értettem, mi történik pontosan. Abból viszont, amit hallottam - miközben magamban a sírással küszködtem -, pontosan tudtam, hogy az életem soha többé nem lesz már olyan, mint amilyen volt. - Meg lennék lepve. Ami biztos, hogy egy lomtalanítással foglalkozó céggel fel kell vennünk a kapcsolatot. Az hétszentség, hogy magunkhoz nem viszünk innen semmit. Óvatosan, nehogy észrevegyék, lopva rájuk pillantottam. Jeremy magas, mogorva férfi volt. Az igazat megvallva soha nem bírtam, de a felesége, Linda mindig kedves volt hozzám. - Én azért nem bánnám, ha megtarthatnék valamit anya cuccai közül. Nagyon fog hiányozni. Lindának megeredtek a könnyei, és bár szívem szerint én is vele nyöszörögtem volna, inkább csöndben maradtam.