Bővebb ismertető
Kötéstábla / borítója kopott
Ottlik Géza nem szeret írásairól beszélni. Egyszer azt mondta Hornyik Miklósnak egy interjúban: "Az író ne beszéljen, ne magyarázza a művét, mert az körülbelül olyasmi, mintha viccet magyaráz." Mégis, valahányszor sikerült szóra bírni, mindig a műveiről szól, arról az írói magatartásról, szemléletről, amely nála azonos a művel. Ugyanebben a Hornyik Miklós-interjúban olvashatjuk a Drugeth-legenda ürügyén: "...amit én a gyerekkor boldogságának tartok, az nem a játék. A világ a létezés. A hosszú, unalmas délutánok - (ugye?). De ez hosszú téma - az unalom boldogsága. A játék méltósága - ami már -felnőtt- dolog a gyerekben is - talán az, hogy minden játék lényegében, vagyis szabályaiban, előírásaiban, szerkezetében: szellemi konstrukciója az embernek, tehát valami, amiben anyagi kötöttségünk fölé emeljük magunkat. Szabályaival, -jogszokásaival-, szigorával, előírásaival minden játék fenntartás nélkül tisztaságra törekszik - sportszerűségre, korrektségre, sőt erkölcsi kényességre."
Ottlik Első írásai 1931-ben jelentek meg a Napkeletben. 1939-ben Babits közölte a Nyugatban A Drugeth-legenda című elbeszélését. A háború befejezésekor a magyar szellemi élet megújítását tervezte, a Nyugat hagyományait folytatva.
1945 és 1946 között a Magyar Rádió dramaturgjaként dolgozott, ahol hangjátékokat fordított és írt. 1945-től 1957-ig a Magyar PEN Klub tikára. A dogmatikus irodalom-politika éveiben kiszorult az irodalmi életből, fordításokból élt. Kényszerű hallgatása 1957-ben ért véget, amikor megjelent Hajnali háztetők című kisregénye. Iskola a határon című, mára már klasszikussá vált nagyregényét 1959-ben, többszöri átírás után adták közre.
Az egyetlen hosszabb terjedelmű műve, amely az Iskola a határon ikerdarabjaként íródott, Buda címmel Lengyel Péter gondozásában jelent meg. Ottlikot olyan szerzők vallják mesterüknek, mint Tandori Dezső és Esterházy Péter.
Díjai
József Attila-díj (1981), Déry Tibor-díj (1984), Kossuth-díj (1985), Szép Ernő-jutalom (1988), Örley István-díj (1990)