Mikor eljön az idő [antikvár]

Részlet a könyvből: "Vele élő barátnője távollétében Judith nyitott ajtót. Rendkívül meglepődtem, már-már érthetetlen módon, egyértelműen sokkal jobban, mintha véletlenül találkoztam volna vele. Csodálkozásom olyan nagy volt, hogy ezeket a szavakat mondtam magamban: „Istenem, megint egy ismerős arc!" (Talán arra irányuló elhatározásom, hogy egyenesen megközelítem ezt az arcot, akkora erővel bírt, hogy lehetetlenné tette őt.) De ott volt még az abból eredő zavar is, hogy eljöttem a helyszínen ellenőrizni a dolgok folytonosságát. Az idő elmúlt, ugyanakkor mégsem múlt el; nem lett volna szabad arra vágynom, hogy szembesítem magam ezzel az igazsággal. Nem tudom, vajon arcán a meglepetés egyezett-e az enyémmel. Mindenesetre nyilvánvalóan olyan sok esemény, mértéktelen dolog, lelki gyötrelem, hihetetlen gondolat volt közöttünk, és a boldog felejtésnek olyan nagy mélysége is, hogy egyáltalán nem eshetett nehezére nem csodálkozni rajtam. Úgy találtam, hogy csodálatos módon alig változott..."