Miért...? [antikvár]

Látod, Kedves, mindenki azt kérdezi, miért van egyedül az ember, amikor boldogságra születtünk, azt kergetjük, hajtjuk keresztül-kasul a világban, álmodunk róla, hajszoljuk, és akivel csak beszélünk erről, mind a másikban, a szerelemben véli megtalálni. A szerelemben, amit mindenki másképp és egyszeriként él át, azt gondolja, mindent tud róla, a másikról, saját magáról -amíg fiatal. Néha még később is. Akaratukkal, vágyukkal megfojtják öndudatlanul a másikat. Nem csupán a lehetséges szeretőt, ó nem; azt is, akivel csak úgy, akár futtában is szót váltanak a legfontosabb, a legizzóbb, a legalapvetőbb emberi dologról, az élet folytonosságáról. Ezek szavak, csak szavak, amit mindenki tud, legalábbis úgy gondolom, közismert, köztudott dolog, mégis misztikus, fantasztikus, lelkesítő, vagy öngyilkosságba kergető. Esetleg gyilkosságba! - emberi dolog végtére az is. A szerelem lehetne egyszerű is, de leginkább kusza, átláthatatlan és felfoghatatlan. S naponta változó, kétségbeejtő, idegeket borzoló. Te nem így látod, Kedves? Meghallgatlak majd Téged is, egészen biztosan. De most várj még, várj kicsit türelemmel. Látom, az órádat nézed, s hirtelen hátradőlsz, pedig eddig a