Mezítlábas nyár [antikvár]

'd ta Ne sírj, mondta magának Libby, miközben a sarat kaparta le az előző héten Manhattanben vett Tory Burch ék sarkú cipőjéről. A cipő majdnem annyiba került, mint a repülőút, de most minden bizonnyal tönkrement. A lányt azonban valójában nem a sáros cipő borította ki, amúgy is az idegösszeomlás szélén állt. Hogy megpróbáljon az egész testét elöntő rossz érzésen úrrá lenni, az udvarban álló somfán pihentette meg a tekintetét. A fa pontosan úgy nézett ki, mint az, amelyikre gyerekkorában sokszor felmászott. Akkoriban annyira sovány volt, hogy még a vékonyabb ágak is könnyedén elbírták. A lábát oda rakta, ahol az ág éppen kinőtt a törzsből, és úgy nyúlt mindig egy magasabban levő gally után. Bár sima volt a fatörzs, a lány jól meg tudta markolni. Minden lépésnél remegtek az ágak, nyomukban fehér virágeső hullt a földre. Amikor Libby fölért a fa tetejére, nekitámaszkodott a törzsnek, és a virágokból apró csokrot kötött. El lehetett látni egészen az öbölig. A lány nagyon szerette ezt a békés zugot a fa tetején. Ott üldögélt egyedül a gondolataival, távol az anyja követelőzéseitől, az egyre növekvő nyomástól, a családja drámájától. Az