Messze voltak a csillagok [antikvár]

Kiadói borítója szakadozott. Könyvtest enyhén félrenyomódott.
Manapság szokássá vált,a borítólap hajtókáján helyet szorítanak a szerzőnek is: "Mondjon valamit magáról, avagy könyvéről", hangzik a felszólítás. Nem szeretek magamról beszélni. Nem is tudok, nem is akarok. Mit mondhat magáról az íróélet kezdetén álló ember? Legfeljebb elsorolja érdekes vagy szokványos életrajzi adatait: hivalkodik, szerénykedik, szót ejt terveiről, nézeteiről, ars poeticájáról, esetleg bölcs-okosokat mond. Inkább a könyv indítékairól: Érzékeny, talán túlságosan is érzékeny vagyok az emberi megaláztatás iránt. Élményem a megaláztatás: gyermek- és ifjúéveim legszebb történeteit elsötétíti ez a szó. Mindegy, hogy engem ért sérelem vagy családom, rokonságom, esetleg környezetem valamelyik tagját. A megalázottság beidegződik: él, hat nemzedéken át. Tucatnyi embersors görcsölődött belém; oktalanul tragikus sorsoké. Erről szól ez a könyv is: az értelmetlen halálokról, a szükségtelen emberi kínokról, a nagy megaláztatásokról, amelyek földhöz görnyesztik az embert. E történet igaz, nem kitalált, valójában még kegyetlenebbül igaz, mint ahogy megíródott... Jó lenne már szép emlékekről írni, sajnos, én még nem tartok ott. Előbb szeretném látni egy tragikus sorsú nemzedék elmosolyodását... Múlt nélkül nincs jelen, azaz nem szabad felejtenünk, mert "hamar felejtenek az emberek...