Még egyszer [antikvár]

PROLOGUS Hiába neveltem magamból zenehallgató embert, számomra a koncert legfontosabb pillanatai azok, amikor a zenekar beérkezik a helyére, némi széknyikorgatás után az oboa megad egy A-t, és mindenki rákezd. Hangolnak. Tíz másodperc. Megnyílnak a rétegek, ki-bomlanak a hangzások szférái. Mintha kinyílna a koncertterem teteje, és felette maga az égbolt a május végi fél nyolcas lemenő napban, mint a római freskókon. Merő giccs. De mindegy is, mert belép a karmester vagy a zongorista vagy mindkettő, és mindenki tapsol, és vége ennek a spontán, magától születő műnek. Megint néma csend, beint a főnök, és innentől mindent csak kottából. Nevetséges, de én sajnálom, ha elkezdődik, amire valójában befizettem. Maga a koncert. Addig ezek a fekete ruhás emberek mind egyszerre, mégis magukban játszottak. Csakis a hangszerük hangjára figyeltek. A. A. A.