Még egy nő [antikvár]

Körülményes indulás A telefon a lehető legjobbkor jött. Annamari lába alól voltaképpen már kicsúszott a talaj. Igaz, meglehetősen ingatag talaj volt, bár a külvilág ebből még nem sokat vett észre. Annamari temérdek energiát fektetett abba, hogy szűkebb és tágabb környezete előtt fenntartsa a látszatot, egyfajta normalitás látszatát. Tette ezt legfőképp a gyerekei miatt, akiknek mindig is fontos volt, hogy a családjuk ne üssön el az átlagtól, ne keltsen különös feltűnést, egyáltalán: menjenek normálisan a dolgok. Ehhez képest, persze, a dolgoknak eszük ágában sem volt normális mederben csordogálni. Annamari elvált gyerekei apjától, nem volt rendes munkahelye, bár sokat dolgozott, de hullámzó eloszlásban, soha nem rendes munkaidőben, utálható főnökök és pletykálkodó kollégák között, csak amolyan biztonságos akolmelegben. Annamari hajlamos volt labilis állapotát anyja halálára fogni, noha azóta már évek teltek el, család vette körül - férj, gyerekek, báty, apa -, de a legnagyobb támasza, drukkere, rajongója az anyja volt, az egyetlen, aki bármikor meg tudta nyugtatni, és a puszta létével azt üzente: nyugi, minden rendben lesz, miért is ne lenne.