Máról-holnapra [antikvár]

A hó mar hetekkel előbb letakarodott a földekről s a fák gyökeréig átfagyott talaj is szépen kiengedett. Az árnyékos és mélyedéses részeken még csúszós, lehúzó sár lapult, a tanyák felől a faluba igyekvő kocsik, szekerek küllő-közeit vastagon megülte a düllőutak sara, - de a nyugvó föld színét már pirítgatta a nap s a böjti szél. Ez már tavasz volt, megmásíthatatlanul, igazán. Jóllehet, a dolgok rendjében nem történt itt semmi változás: a faluszéli házak ugyanúgy, olyan félénk lapulással sorakoztak egymás mellett, akár hetekkel vagy hónapokkal előbb, a kerítések lelógó deszkáit sem hordták el téli tüzelőnek s a szikes földben sínylődő útszéli fák most is ott görnyedeztek hiánytalanul az uccai ablakok előtt, - mégis _ egyszerre, szinte egyik napról a másikra, más lett itt minden. Délelőttönként a meleg nap sugarai apró ködöket szippantgattak a nedves földből a magasba s a páráktól remegő levegő furcsán elváltoztatta a tárgy ak vonalait. A házak, a fák mintha megnőttek, fölegyenesedtek volna s a közeli tanyák is, úgy látszott, közelebb csoszogtak topa lábaikkal a faluszéli házsorhoz egy kis tavaszi barátkozásra. A foghíjjas, kikorhadt kerítések, a szétzilált, pusztuló háztetők még néhány nappal előbb is olyanok voltak, mint egy pusztuló világ megmásíthatatlan jegyei - most meg egyszerre mintha munkára, szorgoskodásra sürgető néma kiáltásokká változtak volna...