Májusi eső [antikvár]

Részlet: "Az ég olyan szikrázóan kék volt, hogy sokáig nem is maradhatott ilyen. Délről tintaszínű fellegek futottak fel rá és a levegő megtelt illatos nedvességgel. A szél belekapaszkodott a fákba, eltörte egy tó síma arany tükrét, az üvegzöld fűvön sötétviola árnyékokat hajszolt. A réten a szénagyüjtők nevetve sikoltoztak és egy nagy nyárfa alá menekültek. Már csapkodott a zápor. A nagyvárosokban sikosan ragyogni kezdett az aszfalt, egy fiú meg egy leány szerelmesen egymásra nézett és az ajkát odatartotta a májusi eső csókjainak. Egy idősebb úr, aki tárgyalásra sietett, morogva csörtetett be az esernyősboltba. Egy falusi udvarban az eperfa alatt ázott sárga csibéivel a kotlós, rémült pillangók húzódtak nagy lapulevelek alá és a mocsárban a békák mámoros kórusba kezdtek. Egy kertben úgy hullottak a magnoliaszirmok, mint a hópelyhek és a tulipánok sietve összesodorták piros szoknyájukat. - Májusi eső - sóhajtott fel a férfi az étkezőkocsiban, - májusi eső, - dudolta magában, mint egy régi dalt, amelyet nem lehet elfelejteni. Érzéki öröm és ősi, jó izgalom áradt szét benne az esővel."