Lélekhez a kulcs [antikvár]

Küszöbön élek. Émelyeg a gyomrom. A fertőtlenítő szaga marja az orromat. Küszöbön élek, hajtogatom magamban. Gondolataim kattognak, mint egy bakelitlemez, ami az egykori sláger közepén elakadt, de már nem figyel rá senki. Én sem. A közeledő halál bénító csendjében recseg létem még le nem játszott lemeze. Attól nem tartok, hogy lejár, félek, el se kezdődik, be se lépek életembe. De ha küszöblétem érdekelne, változtathattam volna rajta, vagy legalább megpróbálhatnám. Eddig még azt se tudtam, hol tartok utamon. Mi válthatta ki ezt az érzést, ami lassan feltöltődik tartalommal, és egyre nyomasztóbban részemmé válik? Talán az, hogy ilyen közelről szembesülök mulandóságommal? Vagy mindvégig ott bujkált szorongásaim mélyén, amit ébredéskor már gyakori vendégként köszöntöttem? A felkelés után rám törő, megfejthetetlen rémület megszokottá vált. Már ébredés előtti álmomba is beszivárgott, és úgy tűnt, mintha egész éjszaka a szorongás ketrecébe vergődtem volna. Eleinte ezen még elgondolkodtam, és átizzadt ágyneműmet tapogatva megállapítottam, hogy a „szorongás ketrece" ellentmondás. Hiszen a tárgy nélküli félelmet, nem tudom felfogni, csak érzem. Fojtogat. Amit nem ismerek, annak nem lehet ketrece. De a kalickáról mégis pontos elképzelésem van. Hosszú autóutak alatt, Spanyolországba menet vagy Andalúziából hazafelé megpróbáltam a kelepcéből kiindulva visszafejteni szorongásaimat. Emlékszem, Barcelona és Malaga között nyolc órán át hámozgattam, mint egy óriás hagymát. „Jól figyelj erre a napra!" - idéztem fel a filozófiai tanulmányaim során elsajátított ősi bölcseletet - „Mert ez maga az élet. A jelen az életek élete." Ha innen indulok ki, kezdtem annak 250