Lélek-zuhanás [antikvár]

Az út fehér volt, mészkőből rakott; harci mének patái és zarándokok lábai alatt simára-simult: mint Itália minden országútja. Nem is csoda. Követ bőségesen adóztak a hegyek iramló patakoknak, keménykarú csákányos embereknek; munkazsoldot fizetett a szőlő, az olaj és az idegen. Mert nem volt a világnak még egy országútja, amelyet annyi idegen láb taposott volna, mint az az út, amelynek főbb állomásait Pádua, Bologna, Firenze néven nevezték s amely a városok városába, Rómába torkollott. Ezen az úton vágtatott Róma felől Firenze felé egy ifjú lovas. Sietős lehetett az útja, mert lova habzott. A nap pedig lefelé hajlott már az égen és korongjának szokatlan nagysága ősz-időre vallott. Valóban ősz volt: esőtlen, napfényes, elragadó itáliai ősz. Az ég már sötétkék palástot hordozott: annak jeléül, hogy a természet-halál lehelete fütyöl nászindulót erdőnek, mezőnek, szőlőhegyeknek.