Lány a tükörben [antikvár]

Prológus Nora Orsini 1592. október Lassan lenyugszik a nap az utolsó Firenzében töltött napomon. Holnap feleségül megyek a férfihoz, akit a nagybátyám választott nekem, Firenze pedig már csak a múltam lesz, talán mindörökre. A leendő férjemnek semmi oka sem lesz visszatérni ide, miután egybekeltünk, és a nagybátyám sem fog visszavárni már. Soha többé nem lesz már felelős értem. Maria kuzinom nem érti, miért lomboz le ennyire, hogy esetleg örökre távozom a helyről, ahol kezdetét vette az életem. „Mit adott neked Firenze a bánaton kívül?", kérdezte tőlem nem is egyszer. És ha rajta kívül létezne még rokon lelkem e világon, talán ő igazat is adna neki. Ám a kegyetlen bánásmódban részesült szívem mélyén vannak még oly láthatatlan helyek, melyeket Firenze szépsége formált. Firenze egy kétoldalú érme, egy kétajtós szoba. Minden sebemet itt szereztem. Ahogyan vigaszra is itt leltem mindenben. Maria magával vitt Rómába, hogy kiemeljen Firenzéből és a Medici-bánat örvényéből, melyet szerinte számomra Firenze testesít meg. Maria nem tudja, hogy nekem Firenze jelenti az egyetlen vigaszt; alig vártam már, hogy visszatérhessek ide. Csakis Firenze tud meggyőzni arról - az ő mérhetetlen magasztosságával -, hogy akármennyi ocsmányságot is művelnek az emberek, éppen annyi szépség létrehozására is képesek. Mindez körülvesz Firenzében: a fájdalmas szépség ott van min-