Kritikus holdtölte [antikvár]

A lelkiismeret-furdalás még nem jelentkezett... Az óra, melynek erős ketyegését hallja, nem az övéké; a hang egy vadidegen bútor irányából jön. A pengő tiktakot a pléhszekrény mélyéből ismeretlen visszhangok kísérik. Az ablak alig derengő folt, a kis épületet minden oldalról hatalmas, sötét, behavazott erdő veszi körül, a képzelet sokáig botorkál, amíg az erdőn túl rátalál egy idegen falura, s attól még nagyon-nagyon messzire van valahol egy kisváros. A szoba és a távoli kisváros között e pillanatban semmi sem mozdul, csak a néha megerősödő szél, és felkavarja a havat. Az óraketyegés már az ablakon kívül sem hallatszódhat. Az előbb, amikor Gábor felrezzent, az első zavaros pillanatban még azt hitte, álmodott, és felesége alszik mellette. Kábultan átölelte, s akkor az álom előbbi boldog sejtése ujjongó, édes felismerésben tisztázódott: Johanna lélegzik a bal karja alatt. Az a lány, akit tulajdonképpen alig néhány órája ismer, és aki olyan nagyon szép, olyan „érdekes jelenség" - milyen erőtlen közhely, még félálomban is bántja az idézőjel; nem, ezt nem lehet másként mondani, csak egészen kereken -, olyan hihetetlenül jó nő, hogy egy fél nappal ezelőtt még vad reménytelenséggel kellett néznie.