Közel az óceánhoz [antikvár]

Részlet a műből: ELŐSZÓ,1995 A vállára nehezedő kéztől a fiú ideges lett. Bár nyugalmat akart sugározni, és a védettség érzését kelteni, mégis az ellenkezőjét érte el. Görcsösen lehunyva tartotta a szemét, és gondolatban próbált visszatérni a beszélgetésnek arra a pontjára, ahol az érintés előtt tartottak. Nem sikerült. A szíve olyan hangosan vert, hogy már-már olyan érzése támadt, mintha éppen villamosszékhez vezetnék. - Nyugalom - szólalt meg egy halk hang a sötétben. - Csak arra összpontosíts, mit éltél meg! Mit éreztél? Gyűlöletet. Perzselő gyűlöletet. Kétségbeesését és kábultságot. Dühöt. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egyetlen hang sem jött ki rajta. A súly eltűnt a válláról. - Nyugalom - ismételte a hang. - írd le nekem az érzéseidet! - Gyűlölet - felelte. - Csak gyűlölet volt. - Tehetetlennek is érezted magad? Igen. De ez nem tartozott senkire. Ezért hallgatott. Azt viszont nem tudta megakadályozni, hogy az ajka remegni ne kezdjen. - Jól van. - A hang hipnotikus volt. - Nekem elmondhatod. Űjra meg foglak érinteni, hogy megmutassam, nem vagy egyedül. Rendben? Nem! Én egyedül AKAROK lenni! Gyorsan bólintott, mert tudta, hogy ezt várják tőle. A kéz a térdére simult. Abban a pillanatban Danny felugrott. Egyetlen szó nélkül az ajtóhoz rohant, feltépte, végigszaladt a folyosón, majd le a lép-